László Gyula (1910–1998) régész, képzőművész a 20. századi magyar tudományos és kulturális élet ikonikus alakja. A jelenleg hazánkban tevékenykedő régész nemzedék lényegében az ő köpönyegéből bújt elő, életműve sokunk számára jelent igazodási pontot. Több évtizedes oktatói tevékenységével, széles látókörével, több korszakot átölelő publikációival máig hatást gyakorol mind a tanítványaira, mind a más egyetemeken végzett régészek, történészek, művészettörténészek és néprajzkutatók szemléletére. Szellemi és tárgyi hagyatékának megőrzése nemcsak a szűkebb rokonság, de az érintett tudományágak művelői számára is megkerülhetetlen kötelesség. Ebben a szellemben került sor – több mint másfél évtizeddel a régészprofesszor halála után – arra a megállapodásra, melyet a László család és az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont képviselői kötöttek. Az örökösök (fia: László Zoltán, unokái: Pogány Krisztina és Pogány Csilla), valamint a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója (Fodor Pál) 2015. május 19-én együttműködési szerződést írtak alá László Gyula szerteágazó kapcsolatrendszerét tükröző gazdag kéziratos hagyatékának digitalizálásáról és szakkönyvtárának elektronikus leltárba vételéről.

Az együttműködő felek (a László család és az MTA BTK belső és külső munkatársai) mindent megtesznek annak érdekében, hogy a szakmai nyilvánosság számára – kutatási célra – a hagyaték részét képező dokumentumok egy helyütt maradjanak, ugyanakkor a modern információs technológia segítségével minél szélesebb körben elérhetők legyenek. A szerződés aláírásától kezdve folyamatosan zajlik a kéziratos hagyaték áttekintése, feldolgozása, rendszerezése; a szükséges informatikai infrastruktúra kiépítése után elsőként a levelezés és egyéb műfajú dokumentumok digitalizálása, valamint a szakkönyvtár leltárba vétele.

Figyelemmel a család által gondosan megőrzött dokumentumok tudománytörténeti fontosságára, szükségesnek tartjuk azok elsődleges tartalmi feltárását: már a feldolgozás kezdetétől annotáljuk és tárgyszavazzuk a leveleket. Ez rendkívül időigényes feladat, ami jelentősen lelassítja ugyan a munka menetét, de érezhetően megkönnyíti az eljövendő kutatásokat, illetve támpontokat adhat később felmerülő problémák megoldásához. Már az eddigi feldolgozás során is betekintést nyerhettünk abba a szerteágazó munkásságba, amely László Gyulát jellemezte. Szemünk láttára bontakozik ki az a tudományos intézményrendszer – a helyi múzeumoktól az országos gyűjteményekig, a kutatócsoportoktól az egyetemi tanszékekig és akadémiai intézetekig –, melyeknek évtizedeken át aktív formálója, tevékeny munkatársa volt. Hagyatékán keresztül betekintést nyerhetünk a 20. század régészeti kutatásaiba és egyetemi oktatásába, de általában a kulturális élet egészébe is.

A hagyaték gondozóinak feltett szándéka, hogy lehetőség szerint mindenben megfeleljenek a László Gyula-i örökség betűjének és szellemének – egy tekintetben azonban szembemennek a Mester kívánságával, amit élete alkonyán gyakran hangoztatott írásaiban: „…magam vágytam arra, hogy még életemben elfelejtsenek!” Éppen ennek a tudatos ellentmondásnak a jegyében bocsájtjuk nyilvánosságra az archívum fennállásának első három évében digitalizált dokumentumok egy részét, azt a több mint tízezer oldalt, amelynek segítségével bepillantást nyerhetünk a huszadik század kiemelkedő művész-tudós egyéniségének mindennapjaiba.

Fodor Pál – László Zoltán – Szentpéteri József

Budapest, 2018. május 19.